Belső önmagad
Amit önmagadnak sem ismernél be
(Az idézőjelben írt mondatok a belső gondolatok).
*A történet fiktív
Két hét néma, megnyugtató erdei magány után, mely elfeledtette a feszült hétköznapokat, újra emberek elé kényszerülök. Visszatért a szorongás, gátlásokkal karöltve, csipetnyi félelemmel fűszerezve.
A tükör megbotránkoztató látvánnyal gúnyolja egész lényemet. Egy disznó fejű korcs.
- „Hagyjatok békén!” – Gondolom magamban. – „Zuhogjon az eső, tomboljanak fagyok!”
Kívántam mindezt nyár végén. Utóbb áhított időjárás esetén, pusztán a legelvetemültebbek toppannak ki meleg fészkükből, olyanok, akiknek valóban dolguk akadt aznap a külvilággal. Miközben a sál jótékonyan elrejti az arcot orrtól lefelé, az esernyő pajzsként hasznosítható mindenféle szemkontaktus ellen. Bónuszként a sapka eltakarja a panaszáradat, plusz pletykaszűrő füldugót, ami további védelmet biztosít gyenge minőségű lelkemnek. Lassan itt az ősz, így megnyugtató a gondolat, miszerint hamarosan be lehet vetni ezt a szokatlan páncélzatot, ami nem tartalmaz támadó fegyvert, kizárólag az elszigetelődésre hivatott.
Elhaladok a kapunál.
- Jó reggelt! – Mondom a portásnak. – „Nehogy véletlenül vissza köszönj, paraszt!”
A buszon egy kövér vénasszony rámül, szatyrait az ölembe rakja, s még én kérek elnézést. "Gyakorlatilag magad alá temettél, te hájas gorilla! Utálom az öregeket!"
Jól bejáratott utcákon ballagva szembe jön az első jó barát.
- Á, jó, hogy találkozunk! Itt van nálam a könyv, amit kölcsön kértél. Remélem tetszeni fog! – „Ha egyetlen szamárfül, kávéfolt vagy szakadás keletkezik rajta, meghalsz!”
Lassan haladunk úticélunk felé, nagyon lassan, kibaszottul lassan… „Bazdmeg, nem tudnál kicsit gyorsabban sétálni, el fogok késni miattad!”
- Nincs semmi baj, csak sajnálom, hogy fáradt vagy. – „Nincs semmi baj, csak kibaszottul ráérsz.”
Már majdnem ott vagyok, mikor egy kis vakarék kutya-patkány a bokámra támad, amit nagy nehezen lehántok magamról.
- Jaj, bocsánat, amiért megijesztettem Fifit! - "A kurva dögöd fontosabb a saját anyádnál is! Úgy prédikál mindenki a kutyákról, miközben a kis érzelmi zsaroló mindent elkövet, hogy mással ne foglalkozz. Ó, a kutyák jobbak az embereknél! Ha egy gyerekre azt mondom mindig, hogy rossz, el fogja hinni és eképpen fog viselkedni. Ha az embert lecseréled egy dögre, akkor ergó a pofájába vágod, hogy nem érdemli meg a bizalmat és a szeretetet, hát ne is várd, hogy minőségi emberi kapcsolataid legyenek. Egyedül fogsz megdögleni!"
Bent a helyemen, feljebbvalóm megjegyzi, hogy 3 percet késtem.
- Bocsánat, többet nem fordul elő! – „Neked is jó reggelt, rohadjál meg! Hazafelé (vagyis 12 óra múlva) átteszem a rokkant parkolóhelyes táblát a mercid elé... Persze, mindig csak akkor szólnak hozzám, ha valamit elrontottam, azt senki sem jegyzi meg, milyen jól sikerült az összes többi project. Az szart se ér. Túlórát se fizetnek. Nincs is értelme itt lenni.”
Robot végén csöng a telefon, amin van 34 nem fogadott hívás.
- Halló!… Nem, sajnos most én is meg vagyok szorulva, nem tudok kölcsön adni. – „Már így is húszezerrel tartozol, te lelki zsaroló.”
Minden bolt előtt koldulnak, aminek kocsma van a közelében. – „Ha már itt tartunk, inkább magamnak veszek egy sört, mint nekik adni kannás borra. Nekem sem ártana, ha adakoznának a bankszámlámra.”
- Jaj, de aranyos kisbaba! – Mondom a boltban. – „De ronda! Melyik nyílásából nem folyik valami? És úgy visít, mint egy kis disznó.” A pénztárnál kiakad a kis ribanc, amiért nincs nálam apró. Bűntudatom lesz, miként jutott eszembe egyáltalán boltba menni, ráadásul az Ő felségterületére?! De borzasztó is, hogy dolgoznia kell! Átvágnám a torkát.
Hazafelé vánszorogva. „Még mindig rohadt messze van, még mindig rohadt messze van, mikor érek már haza?! Te meg mit bámulsz, geci?” Végre-valahára megérkezek az égig érő panel elé.
- „Hogy szakadna rám az egész!”
Megérkezem 16 négyzetméteres hajlékomba. Leteszem a postát az asztalra, az aznapi fenyegető levelekkel, miszerint ha nem fizetem ki a kétezer forintos tartozásom, ötvenezerre büntetnek, ha azt sem teljesÍtem, akkor 300 ezer forint lesz a büntetés. Logikus, ha a kókadozó virágra nem öntesz vizet, akkor meggondolja majd magát és felegyenesedik. Simán kifizetem a versenyképes, bruttó 80 ezremből az immár 12 milliósra dagadt tartozásomat! Fizetem a lakbért, a rezsit, a közös költséget, a számlákat, a bérletet, a gyógyszereimet, néha előfordul, hogy néhány csekk kimarad, hogy ételre is fussa, jobb esetben ruhára a turiból, de az már igazán luxusnak számÍt. A szellőzőből ismerős szar szag támad az orromnak, a lefolyóból jövő csatornaszagot elnyomva. "Megint megy a hasuk felettem". Csakugyan, amint rájuk gondolok, mintha két tonnás gorillák kezdtek volna tusakodni az egy szinttel fentebbi lakásban, ami minden nap hajnal 5-től másnap, hajnal 2-ig szokott tartani. "Berúgom az ajtót, klopfolóval szétverem a lábukat, az agyukat pedig széttrancsÍrozom a macis tapétán!!" Kommunikációra képtelenek, ha szólsz egy szülőnek, hogy túl hangos a kölyke, leüvölti a fejed és bosszúból ő is dübörögni fog. "Már 10 éve ez megy minden nap. Meg kéne ölni őket! Legalább pár óráig nyugodtan alhatnék. Megéri!" Már képzeletben el is terveztem a folyamatot, a fantáziálás azonban álomba ringatott.
Álmomban repülök, akár a sasok; erdők, mezők felett. Érzem a szelet az arcomba vágni, testem könnyű, mint maga a szél. Város közeleg, tele bunkó emberekkel. Röptem alább hagy, képtelen vagyok felemelkedni, a betonon fogok landolni, a tömeg meg fog verni. Erre felriadok.
"Már megint itt vagyok!"