A lap szünetel

Emlékek temetője

Szeretném megmagyarázni, miért nem jelenítettem meg eddig újabb meséket.
(A hibákat később szeretném kijavítani ebben a bejegyzésben)

HAJNALBAN

Lázasan fekszem az ágyban. Szemeim még visszatérnének abba a sötét némaságba, melyet álmok helyett látok. Mindössze pár percet kérek még! Hajnalban fekszem és hajnalban kelek. Mire kinyitom a szemem, már el is késtem a munkából. Elég volt, nem megyek be!
Az agyam zakatol, a gondjaim nem elfogyni látszódnak, hanem szaporodni. Homlokom lázas, dolgom után, pihenés helyett újabb dolgom jön. Szemem ég, nem jön álom rá. Ami helyette van az pusztán néhány pillanatnyi fekete csend. Nem kapok levegőt. A tömeg sosem akar elfogyni, inkább egyre többen jönnek. Lökdösnek, taposnak, szemetet adnak és mindent elvennének. Az orrom bedugul vagy folyik, ahogy épp kedve tartja. Az egyetlen biztos dolog az életben a bizonytalanság. Tüsszentek három hatalmasat. Sosem lesz vége, nem látok kijáratot.
Dolgozz! Add a pénzt! Költs többet! Szaladj ide meg oda! Rossz ember vagy! Szarul dolgozol! Érezz bűntudatot!
Valóban ebből áll a felnőtt élet? Tényleg ezt kéne csinálnunk? Amit én akarok az valahogy sosem sikerül. Mások nem boldogok attól, hogy én az szeretnék lenni, és mindenki akarata érvényesül az enyém felett.
Teljesen elfáradtam, mint akit kívül-belül alaposan megrágtak minden áldatlan nap.

DÉLELŐTT

Hazafelé utazom, és könnyebbnek érzem magam. Két óra múlva látom már a ködbe burkolózó, meseszép, örök szerelmemet, a Bükköt. Visszajöttem meglátogatni téged koromfeketében.
Az utcán lepusztult, halott emberek: zsákruhás vénasszonyok, bűzlő öregemberek, ingyen kurvák és drogos stricik. Csillogó szemű fiatal alig. Csupa pletykás vénasszony és hatökör tekintetű cigányok. Ez az igazság.

DÉLUTÁN

Kinyitom a bejárati ajtót, de már egyáltalán nem kell vigyáznom, hogy a macska kiszökjön. A lakás lakatlan, szótlanul áll éveknek tűnő hónapok óta. Pedig már vártam a cicámat amint kiugrik elém izgatottam, és mutatja az utat a tálkájáig, amibe valami finomat kér enni. Beljebb haladva bekukucskálok a nagyszobába. Elképzelem amint anyám az ágyon fekszik könyvet olvasva. Majd leteszi a regényt és azt mondja: „Megjöttél?” De hiába, ezek csak emlékek. A macskám új gazdáját próbálja megszokni éppen, anyám pedig kórházi ágyban fekszik, könyvet olvasva, ám annyit se tud kimondani, „Megjöttél?”
Bemegyek a konyhába. Magam előtt látom a gőzölgő vacsorát, egy kancsó forró teával, ami csak arra vár, hogy kitöltsék egy bögrébe és megigyák. Most rendetlenségen kívül nincs ott semmi. Emlékszem, mennyire jó volt nap végén a konyhában üldögélni. Anyával beszélgettünk, miközben cicó az ablakon lesett ki a sötétbe, vagy velünk együtt ült az asztalnál a beszédünket figyelve. Szerettem, de sokszor gondterhelt volt ez a beszélgetés. A számlák, tartozások, behajtások, követelések százai még most is a falapon tornyosulnak. Azt sem felejtettem el, mikor anyámat minden nap elnyomták, és még egy sikkasztást is rá akart kenni a valódi tettes. Mennyi könnyet látott ez a helyiség!
Összeszedek néhány holmit, amit magammal vihetnék. A szekrényben rengeteg fűszer szunyókál. Ránézek az édes illatot árasztókra, melyektől felvillan agyamban annak számtalan süteménynek a képe, amit itt sütöttünk: citrom rolád, meggyes bomba, mese almás, szilvás lepény. (Csak hogy a legjobbakat említsem). Az albérletben az egyetlen fűszerem a só, anya pedig nem érzi többé az ízeket. Föntebb pedig ott a rengeteg tea, amit szintén annyira szerettünk. Van itt bodzától kezdve karácsonyi teáig minden. Néha álmodoztunk arról, hogy az erdőben fogunk élni egy kis házikóban, ami télen tele lesz majd az erdőben szedett, teának szánt gyógynövényekkel. Milyen jó lesz majd iszogatni hideg estéken! Most ősz van, és a hideg estéken csapvizet iszunk a betondzsungelben. Főzök hát egy bögre teát, amitől visszanyer valamit a hely régi, keserű bájából. Sosem szerettem itt lenni, nem is szépült meg semmi, pusztán voltak meghitt, unalmas pillanatok, amikre szívesen emlékszem vissza kicsit. A saját szobámban üres szekrény és halmokban álló papírkötegek. Mennyi munka fekszik a földön heverve. Információk keveréke biológiáról, csillagokról, történetekről, pszichológiáról, vallásokról és még sok másról. „Hát veletek mit kezdjek?” - kérdem öreg, kedves plüssjátékaimat, amik a sarokban figyelnek. Nem várták, hogy valaha is újra látnak engem. A sötétben a fal teljesen másképp néz ki, mint a fényben. Feltűnik rajta egy teve, melynek két púpja hegy, orrából pedig csillagokká alakuló halak szállnak az ég felé. Ezt nem tudom magammal vinni.

Bármerre nézek, mindenütt emlékek. A fűszeres tartók, amiket anya akkora lelkesedéssel készített, a kaparófa, amin a cicus kaparászott, a krém, amivel anyám fájó lábait kenegette, a TV, amiben hétvégén, reggel mindig együtt néztük a meséket. A karácsonyi díszek, amiknek láttán eszembe jutott, milyen jó volt, mikor anya napokig itthon maradt, nem ment dolgozni. Már nem is fog soha. Ez a hely az én kis életem temetője. Nemsokára soha többé nem jöhetek ide vissza már. Elvették. Lelakott volt, télen hideg, nyáron meleg, sokat panaszkodtunk, zsörtölődtünk, aggódtunk és sírtunk. Nem is volt soha igazán a miénk, hiszen akkor még mindig itt lehetnénk. Még a démonunk is elment, aki rajtunk élősködött, zabálta a lelkünket. Az új városban sokkal nagyobb és erősebb démonok vannak akik megbélyegeztek minket, tudatván a többiekkel, hogy most már az övék vagyunk, senki más nem lakmározhat belőlünk.

Pakolás közben törnek fel sorra a képek, akár egy filmen, én pedig bőgni kezdek, mint a záporeső. Hónapok óta, most végre eljött ennek az ideje. Nem látja senki, nem hallja senki. Nagyon jól esik! Sírok és mosolygok egyszerre.

ESTE

A holmimban turkálva megtalálom a legféltettebb postai leveleimet. A tartalmukat nagyon szeretem.

„Mondhatni, istenítettelek, tisztelettel néztem fel rád, és te minden tőled telhetőt megtettél értem...”

„Szeretném, ha tudnád, hogy te vagy az egyetlen, aki tartja bennem a lelket. Tényleg! Ezt csak neked mondom (kérlek ne vedd önsajnálatnak, inkább bizalomnak), de mikor hazajöttem, azonnal kerestem egy kötelet. Miután elolvastam a leveledet már magamat kerestem.
Nem tudok mást érezni irántad, csak hálát. Hálás vagyok mindenért! De nem ismerlek. Sajnálom, én már semmit sem értek. Megbízom egy olyasvalakiben, akit nem is ismerek. Ilyet még azzal sem csinálok, akit ismerek.”

„You are so sweet, lips like strawberry, hair so gorgeous and shiny like the sun! You make my heart very warm everytime you email or say „Hi!” Please understand you are a kind person and alwasy will be!”

„Magányomban rád gondolok, és elképzelem, hogy itt vagy mellettem és süt a nap, és virágillat van és szép zene. Nézzük egymást, nem kell beszélni, mert a szeretetnek nem kellenek szavak, van saját nyelve, és hang nélkül is elmond mindent! Arra gondolok, hogy egyszerűen csak jó együtt! Én örülök neked, és te örülsz nekem, annak, hogy vagyunk, és hogy lehetünk egymásnak!”

Miután elolvastam ezeket a leveleket észrevettem, hogy elmúlt a lázam, a torokfájásom, a fejem is rendbejött, a szemem se lüktet már. Teljesen meggyógyultam! Értetlenül állok a dolog előtt, nem tudom mi történhetett, mindössze sejtéseim vannak. Ideje volt más kicsit visszavonulnom a harctérről, hogy erőt gyűjtsek. Sokkal jobban érzem most magam. Mintha kicseréltek volna.