Sopánka

4. mese


sopanka_1.jpg

Élt egyszer egy macska és ennek a macskának volt hat kölyke: Pamacs, Pracli, Pocak, Pelyheske, Parány és Sopánka. Az anya minden reggel vadászni ment, este pedig hazajött megetetni kölykeit. Minden nap ugyanígy telt, egészen addig, míg egy szép napon az anyamacska többé nem jött haza, és a kicsik árván maradtak. A hat kis pihe, miután belátták, végleg magukra maradtak, összedugták a buksijukat megbeszélésre, mit tegyenek ezután. Egy kivételével a cicák megszavazták, hogy még ma gazdit keresnek maguknak. A kivétel Sopánka volt. Előző este még azt harsogta, hogy az anyjuknak már nincs szüksége rájuk, ezért nem jön többé értük, ma pedig megállás nélkül azt zengte, a mami nagyon dühös lesz rájuk, ha hálátlanul elmennek, őt pedig meg se várják. A többi kiscica nem árulta el neki, mekkorát téved. Nem akartak fájdalmat okozni neki. Anyjuk nagyon szerette őket; azért nem tért vissza, mert meghalt. Mégsem várhattak tovább a sült galambra, felkapaszkodtak a kerítés tetejére, ahol jól láthatták őket. Nemsokára megjelentek az utcán az emberek, estefelé pedig minden cica talált magának szerető, új családot. Illetve nem mind, Sopánka ugyanis nem volt hajlandó elmenni akármilyen idegennel. Hiába másztak át érte a kerítésen a gyerekek, próbálták étellel előcsalogatni az öregasszonyok, még a felnőttek kedves, hívogató szavának is konokul ellenállt. Testvérkéi unszolására szintén csak morgott magában. Végül lemondtak a próbálkozásról, Sopánka pedig ott maradt egyedül, éhesen a sötétben.

Másnap reggel, mert nagyon korgott a gyomra, úgy döntött, elindul ennivalót keresni. Miközben ment, egyre csak sírdogált meg hüppögött. Valahogy így:
Hüpp, hüpp, engem nem szeret senki! Miért csak én nem lehetek boldog?!
Meghallotta a nyafogását egy öregember, aki a tornácon üldögélt. Megsajnálta szegény cicát. Kitipegett a ház elé, felkarolta a pöttöm cirmost, és bevitte roskadozó otthonába, ahol kenyérrel, majd vízzel kínálta.
Hát ezt érdemlem. – jelentette ki. – Tudtam én! Olyan nyomorult vagyok, hogy ennél jobbat nem is érdemlek!
Addig nyavalygott, míg az öregember neki nem adta az utolsó darabka sajtját is. Azt bekebelezte, s még le sem ért a falat a gyomrába, máris folytatta tovább a panaszáradatot.
Nekem adtad az utolsó szem ennivalódat, aztán majd én leszek a hibás, hogy nincs mit enned! Miattam nem éri meg ekkora áldozatot hoznod, üss agyon és egyél meg!
Szerencsére az ember semmit sem értett abból, amit összevernyákolt, sőt, elképzelni sem tudta, mi baja lehet. Talán éhes még? Vagy unatkozik? Esetleg fázik? Kivitte a kiscicát az udvarra, oda, ahol a legtöbb pocok lakott, hátha el tud velük szórakozni. Reménykedett benne, hátha tud magának fogni valamit. Nem igazán értett a macskákhoz, csupán szerette őket. Letette a fűbe új barátját, megsimogatta, majd visszament „kilátóhelyére” üldögélni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Sopánka viszont teljesen félreértelmezte az öreg szándékát. Azt hitte, kidobta, mert megette a sajtot. Gyorsan elszaladt, és irtózatos bömbölésbe kezdett. Fel is figyelt rá egy jószívű, fehér labrador.
Miért ordítasz kis cirmos? Tán a farkadra léptek? – kérdezte.
Miért vagy ilyen kegyetlen velem még te is?! Elhagyott az anyukám, mert nem kellek neki, a testvéreim meg ellenem fordultak! – nyivákolta.
Ó, te szegény! Pedig még olyan anyás korban vagy. Hát a testvéreid hol vannak?
Ők elmentek az első járókelővel, engem meg hátba támadtak és otthagytak!
Te miért nem szegődtél el valakihez?
Épp az imént dobtak ki a szemétdombra, mert éhségemben megettem egy darab sajtot!
A jóságos ebnek megesett rajta a szíve, hát magához vette. Szájába vette és arra gondolt, végre boldog lesz az ő kiscicája. Ám Sopánka nem lett boldog. Hiába nyalogatta, becézgette, tömte tele a pocakját, egyszerűen minden jóakaratú közeledést lerázott magáról.
Én csúnya vagyok, büdös vagyok, buta vagyok, nem szeret senki, nem kellek senkinek! – sírt a szája szünet nélkül. A kutya kezdte rettenetesen fáradnak érezni magát. Bármennyire igyekezett, Sopánka nem mutatta jelét semmiféle örömnek, ezért rossz szülőnek érezte magát. Aztán kezdett rájönni, miért is hagyta őt ott mindenki korábban, hát meggondolta magát és elszaladt.
Sopánka torka szakadtából visított!
Olyan nyomorult vagyok! Elhagyott az anyám, mert nem akart etetni többé, a testvéreim, akiket azt hittem, szeretek, most valahol a melegben tömik a fejükbe a sok finom ételt! (Nem mintha irigy lennék, nem sajnálom tőlük.) Én meg éhezem! Éhségemben megettem egy sajtot, ezért kidobtak a patkányok közé a szemétbe! Most meg átvertek és megint elhagytak! Senki nem érti meg a fájdalmamat! Hol van az én boldogságom?! Brühühü!! – visított.
Épp arra járt egy óvodás csoport. Meglátták a cicust és boldogan mutogattak felé.
Óvó néni! Óvó néni! Vigyük az oviba azt a szép cicát! – lelkendeztek a gyerekek. Sopánka méregbe gurult, amiért kinevetik az ő világfájdalmát, és elfutott sírni a mezőre.
Épp belekezdett volna kedvenc monológjába, mikor hirtelen felröppent a magasba. A sas ragadta őt el. Mikor letette a fészkébe, feltette szemüvegét, hogy alaposan szemügyre vegye a zsákmányt.
Nini, egy cica! Azt hittem, kisnyúl vagy patkány.
Én, patkány?! Bühühü! – Azzal neki kezdett elölről elregélni, mennyien elhagyták, becsapták, nem törődtek vele. Még a gyerekeket is hozzáfűzte a végéhez, akik kegyetlen módon szórakoztak a szenvedésén, és ha nem ment volna el onnan, biztosan megdobálták volna kővel! A sas türelemmel végighallgatta. Ő is szívesen befogadta volna a kisállatot.
Te aztán erős cica lehetsz, ha ennyi mindent kiálltál.
Csak kitartás, reális gondolkodás és optimista hozzáállás kérdése az egész. Ezekben jó vagyok. – dicsekedett.
Nagy hatást tettél rám, te macska. Úgy döntöttem, befogadlak a fészkembe. Mellettem a legjobb vadász válik majd belőled. Ezenfelül te leszel a legrangosabb, legbefolyásosabb macska is. Bejárásod lesz a sasok birodalmába és ha bárki bántani merészel, velem gyűlik meg a baja!
Jaj, ez mind szép és jó, de… – És itt ismét belekezdett monológjába, hogy ő mennyire ügyetlen, csúnya, buta, csak csalódást tud okozni, nem kell miatta fáradozni, stb. Ugyanis sas úr meg akarta őt fosztani élete egyetlen értelmétől, a sopánkodástól.
Nem is igaz, hogy az életem értelme a sopánkodás! – sírta Sopánka az írónak.
Tán olyan hülye vagyok, hogy direkt rosszat akarok magamnak? Nem is ismersz engem, nem tudod, milyen fájdalmakat élek át! Nem az én hibám! Persze másoknak könnyű, de én nem vagyok se szép, se okos, se jó vadász.
Majd jó vadász leszel. Senki sem születik profinak.
De én még sosem fogtam egeret.
Hamar megtanulod.
De még meg se próbáltam!
Akkor nem is tudhatod, megy-e.
De okos sem vagyok!
Dehogynem! Látom, milyen értelmesen csillog a szemed!
De az csak a könnyektől van.
A macskák nem sírnak.
De könnyezhet a szemük.
És milyen szép, bolyhos és puha vagy! Mint a többi cicus.
De én csúnya szürke vagyok, csúnya, fekete csíkokkal! Vannak nálam sokkal szebbek is!
Ide figyelj, Sopánka! Már hétszer mondtál nekem ellent egymás után, pedig az igazat mondtam. Ha a saját teremtődnek sem hiszel, akkor nem tudok többet tenni érted. Ráadásul te vagy az egyetlen szereplő, aki beszélgethet velem. Mi ez, ha nem kiváltság? Mit vársz még?
Mondjuk, hogy megoldd a gondjaimat.
Én a döntéseid alapján írom a történetet. Mindenki segíteni akar rajtad, legjobb tudása szerint. Dönts helyesen, és a sorsod jobbra fordul. Vagy folytathatod, ahol elkezdted, de vigyázz, nehogy olyan találjon egyszer rád, akivel nem szeretnél megismerkedni.
Most miért fenyegetsz? – nyúlt el újra a szája Sopánkának
Nem fenyegetlek, figyelmeztetlek!
Mi a különbség?! Le akarok menni! Tériszonyom van! Miért nem ért meg senki?! Olyan nehéz nekem!

A sas felkapta Sopánkát, letette őt a tópartra és elrepült.
A macska azonnal rázendített szokásos jaj himnuszára, ami felriasztott egy varangyos békát. „Végre valaki, aki csúnyábbnak és butábbnak néz ki nálam.” – örvendezett magában a cica. Azzal előadta a békának immár négy oldalas magánszámát, hozzáfűzve, mennyire nem alkalmas ő semmire, pedig milyen jó ajánlatot kapott, és hogy még a saját alkotója sem hajlandó segíteni rajta. Ráadásul őt nem szereti senki, nem érti meg senki, mindenki eljátszotta a bizalmát, becsapták, szar a világ, és mindenki annak örülne, ha ő nem élne, vagy észre sem vennék, hogy meghalt.
A béka először csak pislogott, majd kisvártatva megszólalt.
Szép időnk van! Ilyenkor a legjobb úszni. Te nem úszol?
Ez célzás arra, hogy öljem a vízbe magam?
Ne olyan hangosan, még elijeszted a legyeket! – Azzal hamm, bekapott egyet.
Én még kicsi vagyok, nem tudok ennivalót találni. – Sopánka várakozó pillantást vetett a békára.
Kérd meg a sast! – mondta kurtán a varangy.
Tériszonyom van – szabadkozott Sopánka.
Menj az óvodába.
Kinevetnek.
Kérj bocsánatot a kutyától vagy menj vissza az öreghez. Biztos keresnek.
Hát senki sem érti, mennyire fáj, hogy elhagyott az anyukám?!
Csúnya dolog ezt használni kifogásnak. Még hányan fogadjanak örökbe, mire valaki megfelel az elvárásaidnak? Senki sem jó neked, aki segíteni akar.
Mindenkinek teher vagyok – próbálkozott még egy utolsót a macska.
Én pedig művész vagyok és igen elfoglalt. Ha megbocsátasz, be kell hangolnom az esti koncertre. A nyavalygásod tönkreteszi a megnyerő külsőmet. Alig pár perce beszélgetünk, máris fáradtnak érzem magam. Na, viszlát! – Azzal a tó közepébe ugrott.

Miután Sopánkának mindenkit sikerült elüldöznie maga mellől, elgondolkodott egy kicsit. Arra jutott, hogy vele van a baj, de a többieknek kéne bocsánatot kérniük tőle. Hiszen ő itt az áldozat! Még jobban sajnálni akarta magát, így hát elindult az erdő felé. Az erdő szélén megtorpant. Sosem járt az erdőben, nem tudta, mi lehet ott. Leült és várt. Ahogy üldögélt, váratlanul megmozdult a közeli bokor és kilépett elé egy éhes, fekete róka.
Szegény kiscica! Hallottam, milyen igazságtalan veled az élet. Mindenki kigúnyol, viszont én tudom, kinek van igaza. Magam is hasonlóképpen érzek. Engem se szeretnek, és minden háztól elűznek, mindössze azért mert Ronda vagyok. Olyan magányosnak érzem magam! Már nem bízom senkiben, mindenki fájdalmat okoz nekem. Mégis, bár találnék végre valakit, aki megérti az érzéseimet. Gondolom, te is igy vagy ezzel, igaz?
– Igen, megértelek. Már én is rég megbántam, hogy kimutattam az érzéseimet. Hiba volt. De ki fog nekem enni adni?
Hamar felnőttél, kiscicám. Magadról kell gondoskodnod. Milyen igazságtalan az élet, ugye! A testvéreid most biztos épp degeszre tömik a hasukat, rád nem is gondolnak, igaz?.
Sopánka elpityeredett.
- Igaz - Szipogott. A ravaszdi pedig folytatta.
Tudom, milyen érzés korán elveszíteni az édesanyád. A szüleimet kegyetlenül megölték még sok-sok évvel ezelőtt. Tragikus volt. Nem bírtam enni, se aludni, sem elfutni. Azóta vagyok ennyire csúnya. Hamar fel kellett nőnöm. A te helyzeted sokkal rosszabb, mint az enyém, milyen borzasztó. Annyira szomorú, amikor egy ártatlan, fiatal teremtést ekkora csapás ér. Felfoghatatlan!
Kis hatásszünetet tartott, majd folytatta.
– Biztosan éhes vagy. Megosztom veled szerény vacsorámat, hogy erőre kapj, utána mutatok egy helyet, ahol meghúzhatod magad. Persze nem muszáj velem jönnöd, ha nem akarsz. Ezt kedves gesztusnak szánom, mert meghatódtam a történeteden, bár meglehet, nem lesz a fogadra való.
Ó, dehogyis! Biztos nagyon finom lesz! – nyugtatta a cica.
Á, ugyan! Csak egy szerencsétlen kis róka vagyok!
Ugyan már! Vezess el arra a helyre, amit mondtál, és mutasd, mit fogtál.
Az erdőben rejtettem el, nincs túl messze.
Sopánka tétovázni kezdett, de a róka is kezdett nyugtalankodni, mivel felettük, az égen ott körözött a sas. A cica háta mögött, a távolban pedig látta, hogy mindenki Sopánkát keresi. Az öregember, a kutya, a gyerekek, még a varangyos béka is.
Talán mégis jobb lenne, ha visszamennél sas úrhoz. – Azzal hátat fordított és elindult lassan az erdő sűrűjébe. Sopánka törte a fejét. Kényelmetlen lett volna visszamenni bárkihez is. Meg aztán a béka is kigúnyolta, hogy neki semmi se jó. Úgy döntött nem fordul vissza, inkább követi a rókát a rengetegbe. Mikor már elég mélyen bent jártak, a róka megfordult és a cicára nézett.
Tessék, ez az a hely, amiről beszéltem. Itt megpihenhetsz, ebben a bokorban. Menj csak be, ugyanide rejtettem el a vacsorám. Sopánka bebotorkált a bokorba, átszimatolta az ágakat, ám nem talált benne ennivalót.
Semmit se látok! – méltatlankodott.
Pedig ez az a hely, ahova elrejtettem a vacsorám. Épp most néz rám, tágra nyílt bociszemekkel.
A cica alig foghatta fel, mi történik, a róka már át is harapta a nyakát. Utoljára még mosolygott, hiszen végre, most aztán igazán szerencsétlen! Mennyire szomorú, hogy fiatalon tőrbe csalták, megölték, a tetemét pedig meg se találják. Micsoda tragédia! Kész álom! Utána meghalt.
Mondtam, hogy ide rejtettem az ennivalóm a sas, a kutya és a többiek elől. Ami pedig a nyugalmat illeti, a hasamban nyugodtan megpihenhetsz. Ha hátat fordítasz, még visszamehettél volna, de most már mindegy. Ma is szép napunk volt!
Azzal elégedetten elnyújtózott és elaludt.

 

Vége!

 

 Mielőtt elrohansz!

 

Címkék: 4. mese, Sopánka