3. mese

Volt egyszer egy mese három fivérről és három szikláról, amik kincset rejtenek. A fivérek meg akarták szerezni a kincseket, de egyik szikla alatt sem találtak semmit, ezért szégyenükben a szakadékba vetették magukat.

Valójában az történt, hogy aznap, amikor az egész kezdődött, valahol, a világtól minden irányból elszigetelt faluban épp rásötétedett a testvérek takaros kis otthonára. A házban négy személyre terített asztal várta a lakókat vacsorára, az ajtóban pedig a háziasszony állt vigyázzban. Pufók termete, kerek, piros arca, valamint mosolygós kék szeme, kedves, jószívű teremtésre utaltak. A nyitott ajtón át finom illatok szálltak az utcára, megfűszerezve az esti szellőt. Alma meglengette kendőjét, amitől jobban terjedtek az illatok, mert tudta, testvérei mennyire szeretik, ha az orruk csalogatja őket haza.
Nem kellett sokáig várnia, a sarkon máris felbukkant három szimatoló alak, majd nemsokára mind az asztal körül ültek. Szikra, a legfiatalabb (miután jóllakott), lábát az asztalra dobva játszott az ennivalóval. Azt próbálgatta, hányszor tudja kilőni az ételt az evőeszközökkel a szájába, s eközben mindenféle gyerekes hangot hallatott. Szikla, a legidősebb, aki mindezidáig két pofára tömte magába a húst, termetes öklével rávágott az asztallapra, majd finoman, illendő viselkedésre intette öccsét:
– Teszed le a büdös patádat az asztalról oszt' eszel rendesen, vagy kihajítalak, mint macskát szarni! – bömbölte a férfi teleszájjal, amibe beleremegtek az ablaküvegek. Szakállán vidáman csüngtek a félig megrágott, szétfröcsögött húsdarabok. Szikra feltette a másik lábát is. Emiatt végeláthatatlan veszekedés vette kezdetét. Szikla tombolt, Szikra nevetett rajta. Fűz pedig, a középső fivér, gondolataiba mélyedve meredt a tányérjába. Hol arcát, hol rövid körszakállát tapogatta, közben ilyesféléken gondolkodott: „Meg kéne már borotválkoznom… Vagy mégse?” Azzal szájába tette a puhára főtt zöldséget, melyet elkezdett olyan sokáig rágni, mintha lenne rajta mit. Szikla dühöngése odáig fajult, hogy veréssel fenyegette öcséit, mert szerinte senki sem figyel rá. Erre Alma vesztette el a türelmét. Kiparancsolta őket a házból a hűvösre, amíg föl nem takarít utánuk és le nem higgadnak. A jómadarak szégyenkezve otthagyták vacsorájuk utolsó morzsáit, végül a falu egyetlen fogadója felé vették az irányt, ahol meghúzhatták magukat a büntetés idejére.

Gyakran veszekedtek a fivérek, ám ha aznap testvérekhez méltóan viselkedtek volna, talán elkerülik a veszélyt, ami rájuk várt. A fogadóba ugyanis ismeretlen ember érkezett. Fekete ruházatával, csendes, visszahúzódó magatartásával sikerült nem kis feltűnést keltenie a lakók között. Arcát szemébe húzott kámzsája takarta el, mely alól csupán gúnyos mosolya villant elő a lángok halvány fényében. Legifjabb hősünk azonnal észrevette a furcsa szerzetet, majd habozás nélkül mellé telepedett, hogy alaposan kifaggathassa őt. Szikla és Fűz követték a példáját. Szikla nem bírta elviselni, ha olyannal kellett beszélnie, akinek nem látja az arcát, de még türtőztette magát.
– Miért vagy itt? – kérdezte rövid üdvözlés után Szikra.
– Tudjátok ti, mekkora gazdagság vár rátok alig egynapi járásra, ti pedig nem is tudtok róla?
Szikla nem bírta tovább, fogta, s nemes egyszerűséggel lerántotta a kámzsát az idegen fejéről. Először szörnyülködve meghátráltak, aztán nevetésben törtek ki mindannyian.
– De ronda! – harsogták az emberek. Az ismeretlen nagyot sóhajtott, felnézett a plafonra, majd miután a kocsmatöltelékek kiszórakozták magukat, megszólalt.
– Igen, Ronda a nevem. – Itt megint egy röhögésnyi szünet következett. – Ha nem szívlelitek a gazdagságot, nem rabolom tovább az értékes időtöket. – Azzal sértődötten felállt az asztaltól.
– Milyen gazdagság? – kérdezte izgatottan Szikla, s visszahúzta a helyére a vándort.
– Ha olyan nagy kincs, miért nem vette még magához? – gyanakodott Fűz.
– Hát, akkor maga nem veszi észre, mekkora szerencséje van. Csak maga tudja, hol a kincs, nosza, szaladjon érte! Mire vár még?
– Rátapintott a lényegre, fiatal barátom.
– Én nem vagyok a maga barátja! – nyelvelt Szikra vállrándítva.
– Máris elmagyarázom, miért nem futok a kincsért – folytatta Ronda, figyelmen kívül hagyva a megjegyzést, azzal elmesélt mindent, amit tudott.

Másnap hajnalban a fivérek búcsúcsókot nyomtak kishúguk arcára, aztán útnak indultak felkutatni a mesés kincseket. Menet közben átbeszélték az utasításokat, amiket tegnap hallottak.
Van az erdőben három szikla. Az első hollót, a második krokodilt, a harmadik pedig sárkányt ábrázolt. Mindhárom kő állat egy-egy kincsen ül. Minden sziklához tartozik egy fa az erdőben, aminek a tetején egy fekete madár ül. Ha megérinti valaki a fát, a madár elröppen, egyenesen ahhoz a sziklához, amelyikhez tartozik. Ezt a madarat kell futva megelőzni és előbb érkezni a sziklához, de mindenki csak az egyik távon próbálkozhat. Ha a kihívó győz, akkor a szikla félreáll az útjából, felfedve kincsét. Ám aki veszít, az halál fia, mert a kőszörny darabokra tépi. Ezért nem ment Ronda a kincsek után. Ő már öreg is, sántít is, de nem szívesen élne abban a tudatban, hogy ekkora értékek hevernek gazdátlanul a föld alatt. Arra is figyelmeztette őket, ha nyernek, akkor a szikla el fog venni tőlük valami fontosat, cserébe azért, amit adni fog. Ezt sem felejtették el, s mindhárman vittek magukkal valami fontosat. Szikla a kalapácsát, Fűz rengeteg apró szerszámot (mert nem tudta eldönteni, melyik a legfontosabb), Szikra pedig úgy gondolta, ő csókot fog adni a szörnynek.

„Minden sziklához tartozik egy fa az erdőben”

– Majd adok neki egy cuppanósat, ha félreállt. – mondta tréfásan az úton. - Amúgy, mi az a krokodil szerintetek?
Beesteledett, mire rátaláltak a közel két méter magas sziklákra, a hozzájuk tartozó fákkal együtt, így kénytelenek voltak az erdőben éjszakázni. A tábortűz mellett azon tanakodtak, ki melyik kincset szerezze meg. Szikra azt javasolta, a legrövidebb távon kéne futnia a nehézkesen mozgó, tagbaszakadt Sziklának, a Holló sziklához. A nyüzüge Fűz fusson a közepesen hosszú úton a Krokodil sziklához. Ő pedig, a legfürgébb, megelőzi a leghosszabb úton repülő Sárkány szikla madarát. Végül az egész zsákmányt egyenlő arányban elosztják egymás közt. Ez logikusan hangzott, mégis, Szikla nem értett egyet vele. Szerinte a távok a kincs nagyságát jelentik, ez által a Sárkány szikla neki jár, a Holló szikla pedig a legkisebbé, és nem osztoznak semmin. Fűznek nem volt véleménye, hiszen így is, úgy is, ugyanazzal a madárral kell majd versenyeznie. Meg amúgy is mindig belevágnak a szavába, senki sem figyelt rá igazából. Végül a testi erő győzött a józan ész felett – mint oly gyakran –, és Szikra pirkadatkor már készen állt, hogy elfusson a Holló sziklához. Mihelyst megérintette a fa törzsét, a madár kilőtt, akár a nyílvessző. Szikra fürgén, játszi könnyedséggel szlalomozott a fák között, ott is, ahol sűrűbben nőtt az aljnövényzet. Nemsokára elérte a célt, méterekkel megelőzve a madarat. A szikla, ahogy megérintette, hátralépett. A legkisebb izgatottan ugrott az előtte feltáruló gödörbe. Nemsokára a testvérei is megérkeztek. Szikra csalódottan dugta ki fejét a veremből.
– Ez teljesen üres!
– Nézd meg jobban! Kell, hogy legyen valami! – mondta Szikla.
Szikra ismét eltűnt, majd némi kaparászás után újra hallatta hangját.
– Áhá! Találtam valamit! – kiáltott fel.
– Mit? – kérdezték kórusban a bátyjai.
– Koszt, meg csomó pókot.
– Megelőztek minket – vonta le a szomorú következtetést Fűz.
A két férfi kiábrándultan a földre rogyott. Az öccsük viszont nem akart előmászni a veremből. Szokatlanul csendben üldögélt az alján. Szikla és Fűz kihúzták a zöldfülűt, aki ijesztően sápadtnak bizonyult; emellett pedig, mintha a színével együtt az életkedve is elpárolgott volna. Úgy tűnt, sokkal jobban megviselte a kudarc, mint ahogy gondolták. Hiába vigasztalta Fűz vagy fenyegette Szikla, a fiú nem szólalt meg. Hosszas unszolásra mindössze ennyit felelt:
– Szerintem hagyjuk békén a többi sziklát, és menjünk haza.
A fivérei azonban figyelmen kívül hagyták. Úgy gondolták, ő még szinte gyerek, ezt nem értheti. Fűz eldöntötte, ha holnap versenyre kél, a nyereséget megosztja vele.
Ez a táv már hosszabbnak és nehezebbnek bizonyult, ennek ellenére egy tizedmásodperccel előbb vetődött a sziklára. A krokodil a szemébe nézett, majd elhátrált. Belenézett a gödörbe. Szintén kiürítették már. Utolsó mentsvárként beletette a magával hozott szerszámokat, ám csoda nem történt. Fűz kivette, majd dühösen a földhöz csapta valamennyit.
– Az ördögbe! – kiabálta. – Egész idáig eljöttem, már harmadik napja nem fürödtem, majdnem megölt a kőszörnyeteg, erre SEMMI!
– Talán megint megelőztek – mondta meglepetten Szikla.
– Hallgassatok rám, rossz előérzetem van... – próbálkozott Szikra, ám Fűz közbevágott.
– Te fogd be szád, ne vágj már megint ilyen savanyú pofát! Holnap Szikla fut és akár tetszik neki, akár nem, meg fog osztozni velünk. Majdnem meghaltam a semmiért, nem fogok hazamenni üres kézzel!
Senki sem ellenkezett. A mindig jámbor Fűz annyira erőszakorrá vált, hogy egész nap nem lehetett bírni vele. A következő nap Szikra tovább kérte, hagyjanak fel a próbálkozással, Szikla azonban hajthatatlannak bizonyult.
Ez volt a leghosszabb, s egyben a legnehezebb út. A madár már félúton lehagyta a ziháló férfit, előbb érve a Sárkány sziklához. A kősárkány életre kelt, hanem mielőtt bárki bármit tehetett volna, Szikla előtt termett, a következő pillanatban pedig darabokra tépte a legidősebb testvért. Mikor elhalkult az áldozat, a bestia visszamászott a helyére, ahol újból mozdulatlanná dermedt.

Szikra és Fűz percekig letaglózva álltak. Amint kissé magukhoz tértek, Szikra javasolta, hogy ne menjenek vissza, Fűz viszont már elindult a falu irányába. Hazatérésükkor Alma testvérei nyakába borult. Azonnal felfedezte Szikla hiányát, ezért kérdezősködni kezdett, de válaszra se méltatták. A két testvér nagyon megváltozott. A régen mindenkit felvidító Szikra nem hozott többé derűt senkinek. Helyette mindenkinek elmondta, miféle tragédia fog történni vele vagy a családjával. Ezek a jóslatok mind beváltak, ezért az emberek kezdték azt hinni, a fiú gonosz varázsló, aki átkokat szór a fejükre. Fűz mindig mindenki nyavalygását türelmesen végighallgatta, hanem mióta visszatért, mindenkivel szemben ellenségessé vált. Ezenfelül akkora erőre tett szert, amivel mérgében a legvastagabb fákat fél kézzel, gyökerestől szaggathatta ki helyükről, ezért az emberek azt hitték, megszállta őt az ördög. A falu emberei nem értették, mi történt, ezért elkezdtek félni, végül úgy döntöttek, megölik őket. Alma egyik hűséges barátnéjától megtudta, mire készülnek a többiek, ezért megpróbált beszélni a fivéreivel. Szikra beleegyezett a menekülésbe, mert ha nem teszik, felégetik a házat, amiben Alma oda fog veszni. Fűz azonban neki akart támadni az ellene fordulóknak. Kishúga próbálta visszatartani, minek következményeként Fűz arcul ütötte Almát, aki elterült a földön. Ekkor Fűz elméje végre kitisztult és borzadva eszmélt rá, mit művelt. Almát még soha életében nem bántotta senki. Fűz bocsánatot kért, Alma pedig megbocsátott. Belátta már ő is, hogy nincs maradásuk többé, azonnal menekülniük kell. A lány azt mondta az embereknek, hogy akiket keresnek, önnön kezükkel vetnek véget az életüknek, hagyjanak fel az üldözésükkel. A történtek után a falu többé nem fogadott be idegeneket, és a lakók mindenkit elűztek, aki nem ért haza napnyugta előtt az erdőből, akkor is, ha ez a falu kihalásával járt.

Igazából nem volt üres a két gödör, amibe a testvérek belenéztek, de erre csak később jöttek rá. Szikra látta az emberek jövőjét, ám csak a szerencsétlenséget és a halált tudta megjósolni, aminek áraként örökre eltűnt a jókedve. Fűz emberfeletti erőt kapott, de nem tudott többé uralkodni az indulatain, irigylésre méltó türelme a múlté lett. Mindketten elhagyták a falut és különváltak. Szikra azért, mert nem akarta látni az emberek nyomorúságát, Fűz pedig azért, mert nem akart többé bántani senkit. Mindketten remeteként élték le életüket a hegyekben, távol az emberektől és egymástól.

VÉGE

  Mielőtt elrohansz!