2. mese

Volt egyszer egy ország, amit Vörös királyságnak hívtak, mert mindent vörösre mázoltak vagy rubinkövekkel díszítettek. Ebben az országban élt a Vörös király, családjával, Rubin királynéval és Pipacs hercegnővel. Az ország szomszédságában terült el az Arany Birodalom, ahol minden aranyból készült vagy aranyra festették. Itt élt az Arany király Karát királynéval és fiával, Dukát herceggel.

Régen, a Vörös király sokat ábrándozott arról, miként lehetne még gazdagabb, valamint miként oldhatná meg a trónutódlás problémáját. Utóbbi gondja megoldódni látszott, mikor a királyné bejelentette, gyermeket vár, ám hatalmasat csalódott, mert a kicsi lánynak született. Nőnek pedig nem fogja átadni a koronáját. Két heti zsörtölődés után briliáns ötlete támadt. Az Arany király fiához kívánta adni a lányát, mely által az ország egyesül a birodalommal, így még gazdagabbak lesznek, ráadásul hamar nyugdíjba vonulhat, így nem is kettő, de három legyet üthet egy csapásra. Így hát évekig tartó udvarlás vette kezdetét, mellyel a Vörös király az Arany király bizalmába próbált férkőzni. El is érte, amire vágyott: nyolc évvel később, a két uralkodó megállapodott a házasságkötésben a gyermekeik között. Pipacs még kislány volt, Dukát pedig sokkal idősebb nála. Más királyok szintén szemet vetettek az ifjú trónörökösre, hogy beházasíthassák lányaikat a gazdag birodalomba. Az Arany király viszont inkább tett ígéretet legjobb barátjának, mint bárki idegennek. Természetesen a megállapodásról a két áldozatnak halvány fogalma sem lehetett, hiszen őket senki sem kérdezte, akarnak-e házasodni vagy sem.

Leánykérés alkalmából a Vörös király hatalmas ünnepséget szervezett, amire boldog-boldogtalant meghívatott. Pipacs nem tudta, mire a nagy felhajtás, de nagyon izgatottá tette az ünnep gondolata. Lelkesedése hamar alábbhagyott, mikor észrevette, hogy senki sem akart játszani vele, mert mindenkit lefoglalt a készülődés. Még az erdőbe sem engedték ki a barátjához, aki a király szerint nem létezett, hanem a kislány találta ki. Soha senki nem hitt neki és senki sem hallgatta végig. Az apja szerint a lányok buták, nem értenek semmihez, a királyné pedig mindig mindenben helyeselt, amit az ura mondott, sosem mondott neki ellen. Elvégre ő tartotta el. Játék helyett Pipacsnak más elfoglaltság után kellett néznie. Szerencsére mindig a közelében tartózkodott csendes, bájos szolgálója, akit kedvére ugráltathatott, gúnyolhatott. Unalmasan telt el a nap a kislány számára, ám annál nagyobb izgalom lett úrrá rajta, mikor felölthette legszebb ruhácskáját, majd végre-valahára elkezdődött a mulatság. A kedve azonban ismét elillant, mikor közölték vele, hogy most fogják bemutatni neki leendő férjét. A két király bemutatta egymásnak a fiatalokat, majd magukra hagyták őket. Életükben először találkoztak, ezért alaposan szemügyre vették egymást. Pipacs alacsony, vörös, göndör hajú, kerek fejű, szeplős kislány, hatalmas, zöld szemekkel. Dukát herceg vele ellentétben nyakigláb, sovány; szőke, kócos tincsei az arcába lógtak, ami pedig leginkább szemet szúrt Pipacsnak, az a nagy, horgas orra volt.

„Dühében toporzékolt, visított, ahogy a torkán kifért”

Egyáltalán nem tetszett neki a herceg, amit azonnal szóvá is tett. Sértő megjegyzéseket vágott a fiúhoz. Csontváznak, sasorrnak, bambulának nevezte őt. Dukát viszont nem egy szolgáló volt, akinek kötelező lett volna lenyelnie a sértést, ezért visszavágott. Éretlen tacskónak titulálta a királylányt. Kegyelemdöfésként végül kijelentette, nem akarja elvenni feleségül. Pipacs nem tudta, mit válaszoljon a sértésre. Dühében toporzékolt, visított, ahogy a torkán kifért, ráadásul olyan szavakat használt, amik nem illenek finom hölgyek szájába. A szolgálólány odasietett, bocsánatot kért a hercegtől, pillantásuk egy pillanatra találkozott, de már elkésett, a két apa ugyanis egyből a tett színhelyére robbant faggatózni, mi történt. Dukát panaszkodott, Pipacs visított, a két király nem fogott fel az egészből semmit. A találgatásokból az jött le az egyik királynak, miszerint a másik gyerekével valami baj van. Erre a másik király torkának ugrott az előzőnek, mert a gond inkább az ő gyerekével lehet. Addig ment a dobálózás, ki miben a hibás, ki nem tanította jó modorra a kölykét, melyik szín a szebb, a vörös vagy az arany, meg efféle butaságok, hogy verekedésbe kezdtek. Pipacs királylány megijedt a dulakodástól, és kiszaladt a palotából az erdőbe, ahol a barátja, a vén, fekete sárkány már várta.

„ahol a barátja már várta, a vén, fekete sárkány.”

Elpanaszolta, mennyire elege van már az egész udvari létből, hiszen semmi értelmét nem látta, ha folyton semmibe veszik őt. A sárkány felajánlotta barlangját rejtekhelyül, ahol a kislány elbújhat, amit Pipacs naivan elfogadott. Felült a sárkány hátára, ami azonnal elrepült vele. Mikor megérkeztek, bezárta a legsötétebb kamrába addig, amíg Pipacs nem hajlandó hozzámenni feleségül.

Eközben a királyok abbahagyták a dulakodást. A Vörös király dühében üvöltözve szidta mindenki előtt a lányát dühében:
– Miért nem talál már magának végre valakit és hagy minket békén! Azt hiszi, én fogom megoldani az összes baját?! Semmire nem jó, pedig csak házastársi kötelezettségeinek kellett volna eleget tennie, de még erre sem képes!
Ekkor közölte vele a szolgálólány, hogy Pipacsot elvitte a sárkány. Az Arany királyt nem hatotta meg a kislány eltűnése, felbontotta a barátságot kettőjük között, azzal fényes kíséretével együtt hazautazott. A Vörös királynak saját erejéből, egyedül kellett kiszabadítani kislányát a sárkány karmaiból. Ám hiába küldte a legvitézebb lovagokat, mind kudarcot vallottak. A hegy, melynek tetején a bestia barlangjának bejárata állt, ember számára elérhetetlennek bizonyult. A Vörös király egész álló nap a trónján búsult, teljesen elhanyagolva teendőit. Mit ér ő az egy szem kislánya nélkül? – gondolta. Ahogy ezen gondolkodott, az jutott eszébe, ugyan miért ül tehetetlenül, mint egy tojós galamb, mikor tehetne valamit? Felvette rubinnal ékesített páncélját, felnyergeltette vörös lovát, s azonnal útnak indult hazahozni a hercegnőt. Alig érte el a város határát, egy ismeretlen férfi állta el az útját. Barna paripán ült, fényes páncélban, amit olyan színnel díszítettek, amilyet nem ismert. Arcát nem láthatta, mivel a rostély eltakarta. Az ismeretlen lovast Levendulának hívták. Azért jött, hogy legyőzze a sárkányt, ezért cserébe pedig lovagi címet kért. A király hajlandó lett volna tüstént lovaggá ütni, csak segítsen, ám az ifjú ragaszkodott hozzá, hogy előbb bizonyságot tehessen rátermettségéről. Ezután ketten mentek tovább. Az erdőben ismét megtorpantak, mikor megállította őket fehér paripán, aranyozott páncélban Dukát herceg. Megszökött otthonról, hogy kiszabadíthassa a király lányát, annak ellenére, ahogy viselkedett. Dukát is hibásnak érezte magát kicsit a történtekért, és megesett a szíve a kis Pipacson. Így már hárman mentek tovább az úton.

A sárkány barlangjában Pipacs nem bírt tovább a nyirkos, sötét kamrában maradni, beleegyezett a házasságba. A sárkány ujjongott örömében! Kiengedte menyasszonyát, aki ezentúl szabadon járhatott-kelhetett a kanyargós járatokban a ceremónia napjáig. A szolgák egész álló nap nyüzsögtek, Pipacsot jóformán levegőnek se nézték. Lentről felfelé haladva bejárta az összes szobát, kincstárat, vermet, folyosót és minden furcsa helyiséget, amit el lehet képzelni. Más körülmények között izgalmas kalandnak tartotta volna a zugok felfedezését, ám ebben az esetben a bóklászás csupán arra szolgált, hogy megpróbálja elterelni gondolatait az előtte álló eseményről. A legfelső szinten szokatlan galériára lelt, ahol különböző lények (leginkább sárkányok) portréi lógtak a falon, a plafonon, de még a lába alatti üveglapok alól is festett pofák néztek vissza rá, ezért Pipacs a lába közé tűrte szoknyáját, nehogy alá lássanak. A sok rokon közül kitűnt egy alak, aki nem hasonlított sárkányra, ezért csakis valami szegről-végről családtag lehetett. Ronda volt, a hercegnő pedig reménykedett benne, ezt az alakot nem hívják meg az esküvőre. Közben lassan a folyosó végéhez ért, előtte pedig ott állt két őr a kapuban, akik kiengedték a menyasszonyt a friss a levegőre bámészkodni. Senki sem ment utána, hiszen az eget súroló oromról képtelenség megszökni. Alatta szédítő mélység tátongott, amin ha valami csoda folytán lejuthatott volna a földre, a hegyet körbeölelő vad, tüskés rengetegen nem verekedhette át magát ép bőrrel. Vagy az éhség végzett volna vele, vagy az állatok. Felvillant az agyában, hogy talán nem is kéne törődnie ezzel, de elűzte ezt a zavaros gondolatot. Leült hát a szakadék szélére, és ábrándosan meredt a távolba, reménykedve, hátha jön valaki, aki elviszi őt innen, gondját viseli és nem kell többé se hercegnőnek, se feleségnek lennie. Semmiféle kontrollt nem érzett az élete felett. Mindig mások döntöttek a sorsa felől, amit teljesen természetesnek vett, soha eszébe sem juthatott volna rendelkezni a saját sorsa felett. Még a gondolat is szürreálisnak tűnt, mintha ilyesmi nem is létezne. Úgy érezte, nincs választási lehetősége, kizárólag a menekülés valaki máshoz, aki majd szintén eldönti, mit tegyen. 

Amíg Pipacs hercegnő álmodozott, addig a mentőcsapat elérkezett a hegy lábához, ahol megpihentek a tóparton. A tó vize befolyt a föld alá. Levendula volt a legkönnyebb, ezért sebtiben tutajt tákoltak, melynek hátán beevezhetett a márványbarlangba. Gyönyörűséges látvány tárult a szeme elé. A hegy belseje egyáltalán nem volt sötét, se barátságtalan. A fény a vízzel együtt beszökött a falakon, a víz alatt elhelyezett tükrök és kristályok pedig segítettek a lakhely minden zugát megvilágítani. Bent, a nagycsarnokban Levendula találkozott egy szép, ám kissé öreg, fehér nőstény sárkánnyal, akitől útbaigazítást kért. Kiderült, hogy eltévesztették a hegyet. Mivel a fehér sárkány magányosnak érezte magát, megállapodást kötöttek, miszerint, ha találnak neki társat, akkor a sárkány hölgy szívesen elviszi őket a helyes irányba. Így is történt. A király, Dukát és Levendula felültek a sárkány hátára, ő pedig felrepült velük a magasba.

Pipacs hercegnő egyre szomorúbb lett, ahogy közeledett az esküvő. Végül eljött a nagy nap. Felöltöztették menyasszonyi ruhába, a sárkány pedig kifényesített pikkelyekkel várta. Rajtuk kívül pár szolga tartózkodott még a szertartáson. Pipacs búskomoran lépett mellé, Sárkány pedig megfogta a kezét. Ekkor a semmiből előbukkant három páncélos alak, és nekiestek a sárkánynak. A szörny dühösen nekik rontott. A Vörös király Dukáttal a hercegnőt mentette, Levendula pedig megküzdött a vén behemóttal. Suhintott a kardjával, amivel sikerült leütnie a szemüveget a sárkány orráról. Ezzel még jobban felingerelte őnagyságát, aki gondolkodás nélkül, vakon ütni kezdett mindent, ami a keze ügyébe került. Farkával a falat püfölte addig, amíg az egyik sztalaktit rászakadt a fejére, amitől lenyugodott és megadta magát.

A Vörös király megígérte lányának, hogy többé nem dönti el a háta mögött, mi legyen a sorsa, hanem mindent megbeszélnek egymás között, ő pedig végighallgatja, amit mond, nem vág közbe és végképp nem fogja azt mondani, hogy nincs értelme annak, amit mond. Pipacs beleegyezett, hogy amíg apja tartja a szavát, addig ő sem fog megszökni a problémái elől, hanem bátran szembenéz velük. Legelső cselekedeteként megsúgta, mi szeretne lenni felnőtt korában. (Itt képzeld azt, amit te szeretnél mindennél jobban.) A király kis híján felhördült az ötlet hallatán, de mivel megígérte, ezért jó képet vágott hozzá. Ezután Levendulát még ott helyben lovaggá ütötte, a kislány pedig bocsánatot kért Dukát hercegtől, amiért kigúnyolta. Megígérte, ha felnő, hozzámegy feleségül. A herceg ennek ellenére ismét elutasította a házassági ajánlatot, ugyanis neki más tetszett. Odalépett Levendula lovaghoz, kinek arcát mindvégig eltakarta a rostély. Levette sisakját, ami alól derékig érő, gesztenyebarna haj zuhogott alá, és előkerült alóla a szép szobalány, aki már akkor megtetszett neki, mikor először meglátta a Vörös király palotájában. Levendula édesapja valaha lovagként élt egy messzi országban. Mivel fia nem született, ezért a lányát tanította meg mindenre, amit tudott. Levendula szerette volna, ha igazi lovaggá ütik, de tudta, amíg nem bizonyít, addig a király nem fogja teljesíteni kívánságát.
Szerencsétlen sárkány eközben még mindig a földön pityergett.
– Miért mindig én veszitek? – nyavalygott magában.
Igaz is, mit tegyenek vele? Bezárják a barlangba és élete végéig etessék és őriztessék katonákkal? Levendula lovag kívánt javaslatot tenni a sorsa felől. Legelőször behívatta a fehér sárkányt, majd megkérdezte tőle, elfogadja-e a fekete sárkányt társának. A fehér sárkány beleegyezett. A fekete sárkányt száműzték barlangjából, szolgáit szabadon engedték, kincseit szétosztották. Mivel ígéretet tett a fehér sárkánynak, ezért a fekete sárkánynak (korára való tekintettel) élete végéig a márvány barlangban kellett élnie a fehér sárkány őrizetében, ahonnan nem mehetett el soha többé. A fekete sárkány élete végéig szenvedhetett az idős hölgy soha véget nem érő pletykáitól. 

Dukát elvette Levendula lovagot. Dukát királyt azonban jobban érdekelték a tudományok, mint a kormányzás, ezért Levendula királynő vette át a helyét, aki remekül megbirkózott a feladattal. Egy évvel később kislányuk született, Pirit hercegnő.

A Vörös király rövid ideig állta a szavát, ám egyik napról a másikra nem tud megváltozni senki, a kezdeti lelkesedés hamar alábbhagy. Lánya szabadulása után fél esztendővel újabb gyermeke született, egy kisfiú, Jáspis herceg. A kis trónörökös lekötötte a király figyelmét, így soha többé nem érdekelte, mit csinál Pipacs hercegnő.

Pipacs azonban kitartott elhatározása mellett, akkor is, ha túl nehéznek bizonyult a feladat, hogy kiálljon önmaga mellett. Mivel időközben megszületett Jáspis, bőven jutott ideje a saját életével foglalkozni. Mikor felnőtt, elhagyta a palotát, hogy a maga ura lehessen. Kezdetben sokat hibázott, később viszont megtanulta kijavítani a hibákat.

Jáspis szeretett uralkodni, évekkel később elvette Piritet, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.

VÉGE

Szavazz! Mielőtt elrohansz!