Bolondok tornya

Prológus

Bizonyára mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse, akitől szívesen megszabadulna örökre. Lehet az bosszantó anyós vagy akár gazdag nagybácsi, aki a javunkra végrendelkezett, de az Istenért sem akar meghalni. Remélem még abban is egyetértünk, hogy léteznek emberek, akik ezért bármit képesek lennének megadni. Mi lenne, ha valaki azt mondaná ezeknek az illetőknek, adják be megunt rokonukat elmegyógyintézetbe? Először gyanakodva fogadnák, esetleg felhorkannának dühükben; hiszen akkor fizetni kéne az ápolási költségeket, minden héten meg kellene látogatni, ezen felül pedig össze-vissza hablatyolna mindenféle kitalált, sértő történeteket róluk. Több problémát szülne, mint amennyit megoldana!

Ez az intézet azonban meglehetősen eltért a megszokott pszichiátriai intézetektől, ahol mindenféle terápiás foglalkozásokon kell részt venni, gyógyszereket szedni, beszélgetni, festegetni, szobrászkodni, délutánonként pedig a kis parkban sétálgatni, tollasozni a szökőkút mellett, vagy madárkákat etetni, meg ehhez hasonlók. Messzi, elfeledett helyen állt egy tökéletesen üres, omladozó, eklektikus kastély, ami (állapota ellenére) működő bolondokházaként üzemelt. A legtöbb hasonló hellyel ellentétben, a beutalót pénzért lehetett megvásárolni, egy bizonyos pszichiátertől, aki az összeg méretének függvényében, halotti bizonyítványt is hamisított a megrendelt napra. Így tudott valaki anélkül eltüntetni egy személyt az életéből, hogy bármi következménye lett volna. Az lepusztult, ódon épületből még soha sem került elő senki, azok pedig, akik tudtak a létezéséről, hallgatási fogadalmat tettek az életükért cserébe.

1. rész

Kirándulás
(Valami eltér a megszokott normálistól)

Aaron arra ébredt az éjszaka közepén, hogy meghalt. Bőre, a sötétség ellenére hófehéren világított, emellett nem érezte sem szívverését, sem a lélegzetét. Ahogy felült az ágyban, úgy érezte, minden vére teste alsó végébe ömlik. Fázott. Megpróbálta kezeivel melengetni magát, ám ettől még hidegebbnek érezte magát. A semmiből előtört egy hang, majd súlyos léptek zaja indult meg a gyerekszoba felé; a lábak gazdája az ő nevét ismételgette, kísérteties, mégis ismerős hangon. Apa az! Attól rettegett, ha meglátja holttestét az ágyban, le fogja vinni a pincébe, ahol soha senki nem talál rá. Gyorsan el akart bújni az ágy alá, a teste azonban már nem engedelmeskedett. Tehetetlenül feküdt mereven, kiszolgáltatva a megállíthatatlanul közeledő fenyegetésnek. Talán ha úgy tesz, mintha aludna, akkor megmenekülhet. Mindössze jól be kell takaróznia, akkor nem látszódnának a foltok a bőrén. Ekkor fedezte fel takaróját lent pihenni a földön, ő viszont akkora már teljesen mozdíthatatlanná dermedt. Mást nem tehetett, mint teljesen fedetlenül, kilógó hassal, kétségbeesetten várt.
A léptek nemsokára abba maradtak, majd az ajtó sírva bebocsátást engedett a végzetnek.
– Aaron! – Mondta a hang.
Aaron úgy érezte, a félelemtől gázok keletkeznek a testében, amitől kezdett felhólyagosodni a bőre.
– Aaron! – Valaki fekete sziluettként tornyosult felette. Szíve ugyan nem dobogott, mégis érezte a feszültséget minden porcikájában. Az alak hirtelen felé nyúlt és amint végig húzta rajta a kezét, bőre úgy vált le testéről, akár  az ázott tapéta a falról.

Szemei kipattantak és torkában dobogó szívvel, rémülten nézett fel édesanyjára, aki az ágya mellett ülve rázogatta, hogy felébressze. Rámosolygott kisfiára, valamit mondott, azután elsétált a ruhásszekrényhez, kiválasztani gyermeke aznapi ruhadarabjait.
Aaron felkelt hideg verítékéből, megtörölte homlokát, majd – miután megkönnyebbülten nyugtázta eleven állapotát – lassan végigpásztázott szemével a szobán.
Az ablakon átragyogó, fiatal napsütés fehéren vakított az égszínkék falon. A kertből madárkórus hangja tolakodott be, néhány távoli autó zajával. A kellemes szellő, mely az orrát csipkedte, megkocogtatta az álmos szélcsengőt az asztal felett. Mrs. Smith vékony termete elmerült a ruhák halmazában, végül keze megállapodott néhány darabon, amiket rendben elhelyezett a matrac végébe, majd felegyenesedett. Mindig beesett szeme, riadt tekintettel nézett a világra, melyben akadt valami beletörődés is. Fia, szőke haját és világos, puha bőrét tőle örökölte, bár előbbi a nőnek göndör tincsekben szegélyezte arca finom vonásait. Kedvenc, bézs színű kardigánját viselte, ami a fiút hálóra emlékeztette. A pillanat tört részéig feszült csend lett, azután az anya megszólalt.
– Öltözz azonnal és gyere enni. – Utasította magzatát Mrs. Smith, majd sarkon fordult és átment a szomszéd szobába.
Hát persze, a nagy nap. A rémálom teljesen elfeledtette vele, miért rázták ki korán reggel az ágyból vasárnap. Ma egész nap együtt lesz a család. A gondolattól Aaron gyomra összeugrott. Szívesebben töltötte csendes magányban minden idejét, ami megadatott neki, erre tessék. A gondolatot sem tudta befejezni, máris eszeveszett dörömbölés rázta meg a falat. Felébredt testvére, Tarzan (igen, ilyen idióta nevet kapott), aki nehezen viselte ha felébresztik. A fiú nem az édestestvére, hanem elhunyt keresztapja, Hugo gyermeke volt, aki fiatalon elvett egy Kalpavalli nevű, ismeretlen múltú kötéltáncos nőt, majd felvette a Szofron művésznevet és csatlakozott a cirkuszhoz, amihez hitvese tartozott; ám pár évvel a kis Tarzan születése után egy tragikus balesetben mindketten életüket vesztették a porondon, így került a kisfiú hozzájuk. 
Hamar összekészült, ám megvárta, míg Tarzan ér le előbb, így elkerülhette a négyszemközti találkozást. Az étkezőben a család békésen reggelizett, ahogy mindig. Anya sütött, Tarzan izgett-mozgott és üvöltözött evés közben, apa pedig az újságot böngészte. Mr. Smith széles mosollyal pillantott Aaronra a lapok felett.
– Felébredt az esőember! – Aaron nem válaszolt, de értette a célzást.
Mr. Smith népszerű embernek számított a környéken. Magas, jóképű, sportos alkat, akinek jó a humora. Saját génállományából egyenes szálú haját és barna szemét hagyományozta utódjára, annyi különbséggel, hogy míg az ő haja durva, a szeme pedig hideg volt, akár az acél, Aaron haja puha, simogatni való, szeme pedig melegséget sugárzott. Jól idomított gyerek lévén szó nélkül legyűrte a cukros müzlit, amit ki nem állhatott (de a jó gyerekek állítólag ezt eszik) és elviselte a feszült légkört, ami körbe lengte az egész házat. Persze ez volt a normális. Legalábbis annak hitte, mert soha sem tapasztalhatott meg mást. Ez a reggel azonban valamiképp különbözött a többitől, csak nem tudta megmondani, mitől. Bátyja föl-le ugrált a székről, közben szakadatlanul, hangosan beszélt, az apját mégsem hozta ki a sodrából. Elégedetten, mi több, jókedvűen olvasgatta a kezében tartott lapot, ami kissé különösen hatott, mivel épp a halálozási rovatot nézegette. Egy pillanatra kirázta tőle a hideg, ám még időben erőt vett magán, hogy megnyugodjon.
Mrs. Smith férje elé tette gusztusos reggelijét, tükörtojást, szalonnával, két szelet pirítós kíséretével, mellé kávét, tejjel és cukorral. Mindez íncsiklandóan molesztálta Aaron apró szaglószervét, aki inkább evett volna „igazi” ételt, mint azt az ipari hulladékot, amit nap mint nap az orra elé löktek. Minden erejével igyekezett saját táljára koncentrálni, nem a szemben ülőére. Mr. Smith, fiával ellentétben, más érzelmeket táplált reggeli táplálékával kapcsolatban. Az egyik tükörtojás sárgája ugyanis kifolyt. A férfi rárivallt feleségének.
– Drágám! Gyere csak ide. – Mondta szikrákat szórva a szemével.
– Mi a baj, egyetlenem? – Kérdezte meghátrálva a nő.
– Ne akard, hogy én menjek oda. – Fenyegetőzött a férj.
A hitves félszegen ura széke mellé botorkált, kérdő pillantást vetve a sértett személyre.
– Szerinted ez mi? – Nos, ennek a családnak az apró univerzumában nem létezett megfelelő válasz az imént feltett kérdésre, így hát hebegve, ujjait tördelve megkérdezte:
– Mi a gond, drágám? – Aaron tudta mi fog következni, de nem védekezhetett ellene.
– Hogy hogy mi a gond, drágaságom?! Tízmilliárdszor elmondtam már, mennyire utálom, ha nem tökéletes az étel! Külön a tojásért szinte minden alkalommal szólnom kell! – Ordította. – Teljesen hülyének nézel engem? Olyan, mintha a falnak beszélnék! Mi a faszt csináljak, amitől végre megjegyzed, hogyan kell főzni?!
Azzal hajánál fogva megragadta a nő fejét és háromszor beleverte a falba.
– Agyonverjelek? Attól megjegyzed? – Mr. Smith visszafojtott hangon, sziszegve mondta ezt, nehogy meghallják a szomszédban.
Mikor elengedte, Mrs. Smith nyöszörögve összerogyott, a férfi pedig végső levezetésként erővel gyomorszájon rúgta, majd visszaült az asztalhoz, mintha misem történt volna, a tányér tartalmát pedig az asszony fejére öntötte. Tarzan mindvégig csendesen vihogott magában. Látszólag kiválóan szórakozott, hiszen valaki helyette is megbosszulta a korai ébresztőt. „Most már minden „normális”. Gondolta magában a kisebbik fiú. Erősen valószínűsíthető, hogy Mr. Smith szociopata volt. Állandóan hazudott mindenkinek és szinte sosem lehetett sarokba szorítani. Még akkor is tagadott, mikor másnak már nyilvánvalóvá vált volna, hogy színt kell vallania. Bármit is tett, sosem mutatta jelét megbánásnak, bűntudatnak vagy akár lelkiismeret-furdalásnak, mindig azt mondogatta, az áldozat megérdemelte, amit kapott. Tömören szólva nem érzett semmit, nem szorongott semmi miatt, ez pedig olyan félelmet keltett családjában, ami minden ellenállást vagy segélykérési kísérletet meghiúsított.
– Ne szenvedj, hanem intézkedj! – Adta ki az utasítást, immár teljes nyugalommal, kávéját szürcsölve, mintha ez lett volna a megszokott módszer, ha valami nem tetszett neki. Igazából így volt; Aaron nem csodálkozott rajta. Igyekezett nyugodtnak látszani, nem törődve semmivel. Ha tehette volna, befogja a fülét vagy elmegy, ezt viszont nem állt módjában megtenni, különben őt is megverték volna. A szülők dolgába nem szabad beleavatkozni, ez volt a normális, akkor is ha nem tudta megemészteni.Édesanyja, egyszerű, tudatlan teremtés lévén, azt gondolta, el kell tűrnie, ami vele történik. Abban a hitben élt, miszerint férjén kívül úgysem szeretné őt senki és nem fogadná el őt senki a problémáival együtt, végül pedig, ennél jobbat nem érdemel. Legtöbbször azzal nyugtatgatta magát, hogy ilyesmi amúgy is legtöbbször csak hétvégén esik meg, ennyit meg igazán el tud viselni. A férje igazán szeretheti, ha idáig visszafogta magát. Aaron belegondolt régebben, ha ő nő lenne, inkább azt szeretné, ha a férje ölelgetné és bókolna neki, ezért, mikor majd neki kell házasodnia, ő a tenyerén fogja hordozni a feleségét. Ezt a múlt béli kijelentését nem tudta elégszer megbánni. Apja nem fogja engedi, hogy a gyerekéből buzi legyen, és azon a héten minden nap elnáspángolta, hogy jól az eszébe vésse. Ezen felül, a „buzi” kifejezés az ő szótárában azt a férfit jelentette, aki szereti a feleségét. Ebben az értelemben szívesebben lett volna buzi, mint igazi férfi, mert sehogy sem tudta magát elképzelni abban a szerepben, mint aki verekszik a családjával. Nem értette, miért kéne neki ilyennek lennie. Belőle biztos nem válik „rendes” felnőtt, ellenben testvére mintapolgár lehet, amint kirepül a fészekből. Az étkezés további része a szokásos, kellemetlen hangulatban telt el.

Egy órával később, Aaron zokszó nélkül tűrte, mikor begyömöszölték a családi autó hátsó ülésére és elindultak a beígért kirándulásra. Órákon át rótták a kilométereket. Bátyja nem bírt magával, unalmában kutyának tettette magát. Mr. Smith halántékán már dagadtak az erek, de még – csodával határos módon – türtőztette magát. Amikor viszont karmolni kezdett és teljes erőből öccsébe majd apja vállába harapott, egy irdatlan pofon kíséretével száműzték a csomagtartóba, ahol mások valóban a kutyát szokták utaztatni. Innentől kezdve nyugalmasabb lett az út. Mr. Smith magában morgolódott, mennyire elbaltázott hülye családja van, erről pedig kizárólag az asszony tehet, aki csendben nézett maga elé, haját csavargatva az anyósülésen, Tarzan is csendben elszipogott a maga helyén, így végre gondolataiba tudott menekülni. Először mentek kirándulni. Ennek oka abban keresendő, hogy a gyerekeket jövő héten pszichiátriai intézetbe küldik és még utoljára együtt akarnak töltenek velük egy napot. Különös volt. Minek akarnak a szüleik velük együtt lenni, hiszen úgysem fogja látni őket senki, akkor kinek játsszák meg magukat?
Hosszú időbe telt, mire Mr. Smith-nek sikerül megfelelő helyet találnia nekik. Rengeteg pszichiáternél jártak. Tarzannal könnyebb dolguk akadt, már elsőre rábélyegezték a hiperkinetikus figyelemzavart, rossz neveléssel megspékelve. A kezelése azonban kisebb vagyonba fájt volna a családi kasszának, ráadásul két gyermekről esett szó. Aaronnal nem ment ilyen könnyen a minden. Legalább 12 pszichiáter vizsgálta meg, mégsem kiáltották ki autistának. Helyette terápiákat javasoltak, amiből fény derülhet viselkedésének valódi okára vagy okaira. Valamennyi alkalommal szélsebesen távoztak a rendelőből, atyai szidalmak közepedet, melytől a fiúcskában rendszeresen bűntudat támadt, amiért nem autista. Egyszer aztán rájuk mosolygott a szerencse. A 13. helyen a doktor végre ráolvasta az autizmus szót, s ami a legjobb, nem küldte őket méregdrága fejlesztő iskolákba, helyette egy nagyobb egyszeri összegért cserébe, beutalta őket egy távoli klinikára. Mr. Smith majd kiugrott a bőréből örömében, otthon be is kereteztette a beutalót, majd kirakta a falra, mint azok a szülők, akik csemetéik aranyérmeivel akarnak dicsekedni a szomszédok előtt. A tudatlan, naiv kisfiúnak ez felért élete legelső dicséretével. Úgy érezte, most már megnyugodhat, teljesítette kötelezettségét. Ennek ellenére sikertelenül próbált ellazulni a hátsó ülésen, mert megállás nélkül érezte azt a bizonyos, „valami nem stimmel” érzést, ami képzeletben piros villogóként pörgött az agyában.

 Mielőtt elrohansz!